2013/11/28

Emberségünk határai

Ne félj a tökéletességtől, úgysem éred el soha, mondta Salvador Dali.

A legtöbb ember, a mindennapos élményéből kiindulva azzal a munkahipotézissel éli életét, hogy ő tökéletes és soha nem hibázik. Pedig neki is ugyanannyira nehéz elkezdeni a hétfői napot a reggeli kávé (stimuláló szer) nélkül mint a többinek. Neki is úgy rémlik mintha a kulcscsomóját a konyhaasztalon hagyta volna és szörnyülködve látja, hogy nincs ott. És ilyenkor ugrik rögtön a logikus következtetésre, hogy valaki biztos eltette, hacsak nem egyenesen ellopta az ő kulcsát. Pedig tulajdonképpen ő maga tette valahova máshova, azon az egy estén lefekvés előtt mint máskor, csak nem emlékszik rá mert a befektetésre szánt pszichikai kapacitásának van egy határa amit vagy tudatos vagy tudattalan döntés alapján ő épp úgy osztott be, hogy erre az információra nem hagyott elegendő energiát, tehát nem is volt megfelelően tárolva.

A Guinness rekordok rajongói értik ezt. Ők tudják, hogy a tény, hogy valaki tud egy óra alatt 1868 fekvőtámaszt csinálni, egy kézzel mint Paddy Doyle, vagy 1 perc alatt 70 drb fadarabot félbevágni mint Robert Ebner, vagy akár egy 263 km/h-s teniszlabda szervát ütni mint Samuel Groth az „nem normális”.
Azt is tudják, hogy ezekre nem bárki képes, és főleg hogy arra ők személyesen, a következő 5 percben nem lennének képesek ugyanerre a teljesítményre.
Hasonló a helyzet az élsportolókkal. Sokan néznek sport közvetítést, mint pl. az olimpia, ami a világ másik végén történik, tehát nem a rendezvény szociális jellege a lényeg számukra. Ami fontos és érdekesebb az ezeknek az embereknek a teljesítménye, ami átlag feletti.

Ugyanez a helyzet az ún. mentális, pszichikai dolgokkal is.

Nem mindenki képes arra, hogy 9000 könyvet szó szerint megjegyezzen és bármelyik oldalának bármelyik sorát egy internetes keresés sebességével visszaadja.
Nem mindenki emlékszik mint egy filmfelvétel egy bizonyos eseményre.
És így tovább.

Na és ekkor lép színre az emberi büszkeség, egyesek szerint Egó, ami azt mondja, dehogynem, de minek jegyezzek meg én egy rakás felesleges információt. Miért kellene én bármire is filmfelvétel pontossággal emlékezzek amikor itt van a zsebemben az okos-telefonom amivel bármikor képeket és akár videót is tudok készíteni bármilyen eseményről.

Egyesek szerint a technológia elbutít minket. Vagy csak egyszerűen ellustulunk tőle. Minek tudni bármit is pontosan, hiszen ott van a Wikipédia. Minek fejleszteni az emlékezetünket amikor ott a Google. És hasonlók.

Ebből az arrogancia, lustaság, butaság, nevez aminek akarod-ból erednek az olyan hibák mint:
  • a viccbeli férj aki folyamatosan elfelejti mikor van a házassági évfordulója
  • hova a fenébe raktam a kulcsomat/telefonomat/szemüvegemet
  • különböző szemtanú vallomások ugyanarról a balesetről

Nézzük ezt kicsit közelebbről a baleset szemtanújának példáját.
Az lenne a legkevesebb ha, hasonlóan a kulcscsomó esetéhez, egy baleset szemtanúinak beszámolója közt csak az a kb. 4-5 méteres eltérés lenne ami egy kulcscsomó esetén lehetséges.
És itt lép be a memória torzítások másik érdekessége: a behelyettesített információ.
Nemcsak, hogy nem emlékszünk rendesen a baleset részleteire hanem még hozzá is toldunk a dolgokhoz.

A balesetet okozó autó nemhogy 10 km-el haladta meg a sebességkorlátozást hanem ráadásul piros is volt. Miközben a szóban forgó balesetben két fehér autóról van szó.

Ennek egyenes következménye persze az, hogy ha pl. egy rendőr vagy az ügyész rákérdez egy bizonyos részletre a tanú lelkesen megadja neki az információt, ha ténylegesen emlékszik rá vagy sem.
És ez nem rosszhiszeműségből történik. A tanú teljesen őszintén fog hazudni. És ami talán még érdekesebb, hogy minél többször kell elmondja ugyanazt a változatát az eseményeknek annál magabiztosabb lesz benne, akkor is ha a beszámolója telis-tele van hibákkal (akár bárki számára nyilvánvaló hibákkal, lásd pl. az autók színe).


Ezek után elég rossz véleményünk lehet az emberekről és feltesszük magunknak a természetes kérdést, hogy miért van ez így.

Zavaró körülmények
Ez lehet zaj, túl erőteljes fény, nem elegendő fény, az egyszerű vizuális percepció esetén.
De lehet akár egy szándékos félrevezetés, vagy hazugság is egy komplexebb helyzetben. Pl. valaki hamis információt ad egy másik embernek, tudva, hogy ez majd később hasznára válik. Ha az (ebben az esetben) áldozat nem motivált arra, hogy ezt a hazugságot megcáfolja, ezek után ő maga is hibás információval fog operálni.

Perspektíva
Egy ember csak egy nézőpontból látja a dolgokat. Van amikor ez problémát jelent. Lehet, hogy túlságosan távol van ahhoz, hogy a szükséges részletességgel lássa amit szeretne és ez vezet torzításhoz.
Vagy lehet hogy egyszerűen egy optikai illúzió miatt nem azt látja ami tényleg ott van vagy ellenkezőleg, nem látja azt ami nyilvánvaló.

A hiány a legrosszabb
Mint emberek hiányos információkkal is ugyanolyan lelkesen operálunk mint teljes információval.
Ezért tudjuk odaképzelni a vonalakat ahol nincsenek



ezért tudunk anagrammákat kirakni, szóvadászatot játszani, vagy akár akasztófázni.


Minták
Az emberek nagyon jók mintaalkotásban, akkor is ha ez a kárukra van. Mintákat látunk ott is ahol nincsenek, hogy kitöltsük az űrt. Lásd optikai illúziók.

Öntudatlan következtetés
mindazt amit észlelünk több-kevesebb valószínűséggel elfogadjuk mint igaz az elérhető érzékszervi adatok alapján és a megoldandó feladatot ennek megfelelően próbáljuk megoldani.



A látást még biológia órán is mind a mai napig egy fényképezőgéphez hasonlítják sokan, és a legtöbb embernek ez is marad meg: az emberi látás olyan mint egy fénykép vagy egy videofelvétel ami az agyban játszódik le és tetszés szerint újra meg újra lejátszható és teljes egészében előhozható az agy tulajdonosa által.
Kivéve, hogy ez nem így van.

Az emberi szemnek megvan a maga behatárolt spektruma ahol lát, ezért rengeteg dolgot nem is tudunk meglátni akármennyire is akarnánk.

A látás abban is különbözik egy fényképtől pl. hogy nem csak a fényképezőgép ebben az esetben a szem által jön létre. Az emberi látás a szem és az agy együttműködésével létezik csak és egy sokkal komplexebb folyamatról van szó mint arról hogy itt bemegy a fényé és itt létrejön a kép az agyunkban.
Ezért van az, hogy az agyunk meg tudja fordítani a megfelelő irányba a világot valamint amiért még a születésüktől fogva vak embereknél is kimutathatóm hogy az agyuk reagál a fényre (itt természetesen nem beszélhetünk látásról, hanem a fény más funkcióinak használatáról. Ebben az esetben az éberség – azaz nappal, észleléséről van szó).

Ezért hibák és torzítások több helyen léphetnek fel a látás folyamata során.
Ha például valami hibásan működik, pl. rövidlátás vagy az információ értelmezése során lép fel hiba, ekkor rossz stratégiát alkalmazva értelmezzük amit „látunk”.

Érzékszerveink kalibrálódnak is és amikor egy olyan helyzet áll elő, hogy két érzékszerv közül az egyik megbízhatóbb mint a másik akkor a belőle jövő információ lesz elfogadva.

Mennyiségbeli korlátok
Az agy a tárgyaknak csak korlátozott számú tulajdonságát tartja számon.
Ha minden egyes tárgynak minden tulajdonságát egyszerre képesek lennénk fölfogni és használni valamint minden egyes tárgyal és eseménnyel ami a nap bármely pillanatában körülvesz minket ugyanezt megtenni az enyhén szólva is érdekes lenne.
Már jelenleg is képesek vagyunk ezt részben tudatmódosító szerekkel elérni, de természetesen ez sem visz közelebb a tökéletes látáshoz. Legfeljebb úgy tűnik (pl. az LSD vagy psilocybin-nek van ilyen hatása amit az alanyok úgy írnak le mintha a tárgyak vonalai élesebbeké váltak volna, valamint mintha valósabbak lettek volna a drog hatása alatt mint anélkül, a normális állapotban).

És ekkor még nem beszéltünk a betegségekről amelyek szintén, néha nagyon érdekes módokon tudják torzítani azt ahogy a világot érzékeljük.

A gond ott van, hogy minden egyes érzékszervünk és képességünknek van egy felső határa. És mivel itt is mint a legtöbb dologban érvényes az átlagok törvénye és fölrajzolható egy haranggörbe, léteznek emberek akiknek nagyon rossz a látása, nagyon rossz a memóriája, nem képesek szinte semmilyen rendkívüli fizikai vagy művész teljesítményre és természetesen léteznek a haranggörbe másik felén a kiemelkedő teljesítményűek: a sasszemű vadászpilóták, a Leonardo da Vincik, az élsportolók.
A két véglet közt is nagyon sok szint létezhet, de a legtöbb ember az átlagba tartozik.
A legtöbb ember átlagos látással, átlagos fizikai erőnléttel és átlagos mentális képességekkel rendelkezik.
Ezért van a legtöbb dolog úgymond az átlagra belőve. Ezért a leggyakoribb olvasószemüveg az átlagos szupermarketben 0.5 és 2 dioptriás. Ezért működik egy optikai illúzió a legtöbb embernek. Ezért tudunk ugyanazokon a dolgokon nevetni mint a barátaink, sőt egy kis magyarázattal akár egy teljesen más (de továbbra is emberi) kultúrából származó dolgokon is.
A lényeg az, hogy a legtöbben átlagosak vagyunk mindenben, és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követjük el. Felismerhetően és kitartóan ismételve ugyanazokat a hibákat amit mások.
Ez nem véletlen mert a képességeiknek határai vannak amit ugyan valamelyest kitolhatunk, de soha nem a tökéletesség fele, minden egyes esetben.

Legalábbis amíg nem érjük el azt a technológiai fejlettségi szintet, hogy minden egyes érzékszervünk teljesítményét addig fokozzuk amíg elég közel kerül a tökéletességhez.
De ettől még nagyon-nagyon messze vagyunk, főleg ha arra gondolunk, hogy hány találatot dob ki egy sima google keresés bármelyik számítógépes hibaüzenetre. 

Amikor már nem várod el a többiektől a tökéletességet, akkor azért szeretheted őket akik valójában. (Donald Miller)

No comments:

Post a Comment